3 óra befektetett munka, -7 liter/100 km. Maradhat?

2021. január 05.

A héten a Dunántúlon jártunk és egy méltán népszerű Mercedes vontatót, egy MP4-es Actrost vezettünk 24 tonna rakománnyal. A 38 km-es tesztkörön 47 és 45l/100 km-es átlagfogyasztást mértünk a tréningre küldött 2 sofőrnél, ami valljuk be őszintén, elég combos, de ne ugorjunk ennyire előre.

A sofőrökkel való reggeli szokásos beszélgetés során megtudtuk, hogy az autó rossz, gyenge, nem lehet vele normálisan menni, most hozták ki a szervizből, a váltó szoftverét többször kellett frissíteni, mert összevissza váltogat, de semmi nem változott és különben is mindenhova sietni kell. Sok kifogást hallottunk már, a puding próbája pedig az evés, így beültünk a kamionba és azon nyomban  indultunk is!

Az első sofőr a telephelyről való elindulás után rögtön adott egy kövér gázt és már száguldottunk is a szűk, gödrös bekötőúton, hogy a végén egy nagy fékezést követően felhajthassunk a forgalmas főútvonalra. Szerintem többet volt a fordulatszámmérő a zöld tartományon kívül, mint belül ezen a rövid kis útszakaszon. Itt már éreztem, hogy komoly kihívás elé nézünk. Aztán a főútvonalon is folytatódott a „verseny” az idővel és a nem létező ellenfelekkel. Aztán utolértünk egy autót, mondanom sem kell, hogy nem hagytunk nagy követési távolságot, így lehetett nagyokat fékezni, hogy nehogy berozsdásodjon az a féktárcsa. Kellett is nyomni a féket, mert az előttünk haladó sorban lévő autók egyike hirtelen jobbra fordult. Az óriási fékezés hatására a fülkében lévő rögzítetlen tárgyak önálló életre keltek, minek eredményeképp a tréning szoftver görbéihez képest egy egészséges EKG görbe alföldi síkságnak tűnt.

„Ennyire sietünk?” – kérdeztem. „Csak mert ott egy lámpás kereszteződés és eléggé piros az a lámpa.” Sofőrünk lába a gázpedálon, tolja neki, fogy az idő, arcán kristálytisztán látszik, hogy nagyon meg akarja csinálni. Hogy mit, az örök rejtély, de a szenvedély tisztán kivehető volt a tekintetéből. Aztán hirtelen valami történt. Összeráncolt homlokából ítélve kezdte átlátni a forgalmi helyzetet, piros a lámpa, áll a sor, úgyhogy le a lábat a gázpedálról és fékezzünk egy szép hosszú csikorgósat. Majd állunk, talán egy perc is eltelik, ezért kár volt ennyire nyomni a gázt. Kérdeztem, hogy mindig így csinálja? Válasz: persze, miért?

Ezután szintén egy rövid városi szakasz következett, lámpától lámpáig kövér gázzal gyorsultunk és erős fékkel megálltunk. Nem vészfékezések, csak afféle térképet vág a biztonsági öv a bőrödön féle fékezések voltak ezek. Tiszta Forma 1, csak itt nem kiabál senki, hogy gyorsabbak legyünk 0,023 másodperccel. Viszont a fogyasztás is versenyautóhoz méltó lett: 47 liter / 100 km.

Nézzük a második kollégát, ő hogyan kezeli a járművet, ugyanezen a tesztkörön.

Szintén erős gázadással indultunk, a motor itt is belepörgött az 1800-ba. Egy hangyányival nagyobb követési távolságot hagytunk az előttünk haladó kocsik után, ami azért egész megnyugtató érzés volt az előzőekhez képest, ráadásul az erős fékezéseket is egész ügyesen hanyagoltuk, aminek kifejezetten örültem. Ugyanazok a piros lámpák jöttek és mentek mint fél órával ezelőtt, de valahogy más érzés volt. A vezetési stílus ugyanaz volt mint a kollegájánál, ha lassulni akartunk, akkor fékeztünk. Itt kisebb volt a versenyszellem, a kereszteződéseket is kevésbé agresszívan közelítettük meg. Ez mind dicséretes, viszont be kell látni, hogy ez a fiatalember sem tudott sokat a kigurításról vagy a hatékony fékezésről. Szolidabban kezelte a járművet – ez a fogyasztáson is látszott – ,de nagyvonalakban ugyanazokat a járműkezelési mintákat tapasztaltam, mint a kollegájánál. Ezt a kört megúsztuk 45 liter / 100 km-es fogyasztással, vagyis egy kólás üvegnyi jóféle diesellel jobban teljesített a munkatársánál. A számok bűvöletében és hogy a menedzsereknek is jó napjuk legyen, százalékosan is leírtam, hogy ez bizony közel 5%-kal kevesebb üzemeltetési költség. Nem teljesen 5%, de inkább 5, mint 4.

Hagyjuk is. Kíváncsi voltam milyen kört tudok futni ezzel a géppel, pozitív véleményt nem is hallottam róla, csak a hibalistát. Lássuk.

Első megállapításom, hogy a váltónak nem volt semmi baja. De komolyan, vezettem már pár Mercit, ismerem a programozásukat és biztosan állítom, hogy ennek semmi baja nem volt. Egyenletes kigyorsításra is a programozásnak megfelelően váltogatott. Következő megállapításom pedig, hogy ha túl is pörgetné valaki egy picit a motort, akkor ha belenyúl a váltóba, akkor 100% pontossággal tudja szabályozni azt, hogy a lehető legjobb tartományban maradjon a motor fordulatszáma. Na most ez a „belenyúlni az automata váltóba mozdulat” úgy látszik, hogy kiverte a biztosítékot a sofőröknél, mert ők úgy tudták, hogy ilyet nem szabad csinálni. Szabad azt, csak tudni kell, hogy mit hova lehet pakolni. Harmadik megállapítás: ha motorfékezek a piros lámpa előtt, akkor is piros marad a lámpa, cserébe nem tolok le egy karton diétás kólányi üzemanyagot a jármű torkán. Negyedik megállapítás: ha már magasan ülök, akkor messzire is ellátok tehát ha benézek egy kereszteződésbe, akkor nem kell mindig szögre megállítani a járművet, mert egy minimális lendület is borzasztó sokat számít. Mivel az alapoktól kellett kezdenünk, nem mentem bele a szőrszálhasogató dolgokba, hogy hogyan tudnék még több üzemanyagot spórolni, ez így is 40 literre jött ki, és ezt nekik is legalább ilyen fogyasztással kell tudniuk megcsinálni. Még ma.

Szerencsére van egy laptopom, rajta egy szoftverrel, ami ilyenkor kiköhög egy jó kis összetett riportot, így azonnal összetudtam hasonlítani, hogy ki mit csinált.

Az azonos köridők, a kilométerekben mérhető féktávok, a percekben mérhető kigurítások, és még egy rakat hasonlóan sokatmondó adat megadta a hangulatot és tanulni akartak. Átbeszéltük a stratégiát és megmutattam, hogy kinek mire kell odafigyelnie: például hogy hogyan indulunk el és hogy az a fránya gázpedál nem egy kétállású kapcsoló, van neki köztes állása is.

Szóval mindenki visszaült a helyére és már indultunk is.

Tanácsaim kb. 60% -a befogadó fülekre talált, a maradék negyven százalékot pedig verbális instrukciók és fizikai mozzanatok hozták össze. A váltófül úgy tartotta távol a kezeket, mintha a pestist hordozná magában. Gyakorolni kell, na. Mostmár másképp csináltuk. Picit melósabb volt, látni is kellett, nem csak nézni. Dolgoztunk karral, lábbal, szemmel, és közösen drukkoltunk a jó eredményért. „Mennyi?” Jött a kérdés a kör végén, miközben szépen begurultunk a telepre. Kerek 40l.:) Nagy szusszanás, sóhaj, fél liter verejték a homlokról az ingujjába, majd vigyor és egy végső jó tanács a kollégának: Akkor most te jössz Karcsi, ügyes legyél!!!